- Apu! Neked miért másmilyen a lábad? – csodálkozott el hangosan a kisfiú, apja lába előtt ülve.
Odakint zuhogott az eső, így a napot kénytelenek voltak a házban tölteni. Apa figyelmetlenül szabadon hagyta a bal lábát, fia így figyelt fel rá. Egy kényelmes fotelban ült egy ablak előtt, hallgatva a cseppek okozta kopogást. Combját masszírozta, sajogtak az idegei, mint ilyen időben mindig. Hosszú éveket élt már meg így, de sose tudta megszokni ezt a kellemetlen érzést. Ráadásul az elmúlt hónapokban ezzel együtt az oldala is szúrni kezdett. Gondolta, hogy valamikor meg lesz ennek is a böjtje, de még igazán várhatott volna egy kicsit. Kicsit elmerengett, visszagondolt azokra az évekre. Nem is történt olyan rég és mégis… annyi minden megváltozott. Minden olyan békéssé és nyugodttá vált, pont mint gyerekkorukban.
- Apu! – a gyermek hangja visszarántotta a jelenbe. Fiának aranyszőke haja és aranybarna szeme volt, akár neki. Érdeklődve, ártatlanul nézett felváltva rá és a lábra. Apa arca elkomorodott egy pillanatra, de mosolyogva emelte ölébe fiát. – Apu, miért vagy szomorú?
- Csak eszembe jutott egy emlék… - Apa kirévedt az ablakon: tiszta időben messzire el lehetett látni a környéken, de ilyenkor senki nem tartózkodott odakint. Régóta élt már ebben a házban, mégis sokáig nem tekintette otthonának. Csak egy átmeneti szállásnak, ahol ételt adnak neki és ahol alhat. Sose gondolt bele, hogy itt mindig szeretettel várták vissza. Aztán egy napon végleg visszatért. Négy év telt el. Azóta megházasodott és kisfia nemrég töltötte be a harmadik évét. Boldogság öntötte el, ahogy ránézett: voltak pillanatok az életében, amikor nem hitte, hogy része lesz ilyen csodálatos dologban. Megsimogatta a gyermek fejét. – Mit is kérdeztél, Maes?
- Neked miért nem olyan a lábad, mint anyunak vagy nekem? – Maes bökdösni kezdte a végtagot, értetlenül. – Nekem is lehet ilyen?
- Nem… - nevetett fel Apa. – Én is büntetésből kaptam. Megsértettem egy törvényt, amiért ezzel kellett fizetnem… - Maes még mindig nem értette. Edward mosolyogva megborzolta a haját és kicsit megmozgatta automailjét. Évek múltával is tökéletesen működött, már teljesen a részévé vált. Örült, hogy a karját visszakapta, de nem bánta azt se, hogy a lábát nem. Így legalább örökké emlékezni fog mindenre, képtelen lesz elfelejteni. Fia tátott szájjal, ámulva figyelte a mesterséges végtagot. Tetszett neki. – Maes… ne akarj mindenben hasonlítani rám. Ebben főleg ne. Elkövettem pár hibát az életemben, remélem, neked meg se fordul majd még hasonló sem a fejedben. Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy ugyanarra az útra tévedsz… - Ed elcsendesedett, arcán árnyék suhant át. Nem akarta, hogy gyermekei átéljék mindazt, amit ők éltek az öccsével. Igyekszik majd minden tőle telhetőt megadni nekik, hogy a legnagyobb boldogságban tölthessék idejüket.
- Mit csináltál, apu? Elmeséled? – Maes kíváncsisága határtalannak bizonyult.
- Hát persze… de csak ha Alphonse bácsikád megérkezett.
Ekkor nyílt az ajtó és előbb egy hatalmas pocak jelent meg, amit közvetlenül Ed felesége követett. Hosszú szőke haját kontyba fogta a feje tetejére, egyszerű ruhát viselt. Egy lépést tett csak. Körbenézett a szobában, és ahogy meglátta Edet, ölében Maes-szel, arcára sugárzóan boldog mosoly ült ki. Kezeivel hasát fogta, érezte, hogy már csak kevés idő van hátra.
- Winry – szólalt meg halkan Ed. Állapotos felesége láttán még több szeretet öntötte el a szívét. Ez a lány volt az, aki mindig várta ebben a házban. Ő adott neki otthont. Ahogy régen kart és lábat. Életet. Senkinek volt nem soha olyan hálás, mint neki. Egymásra néztek és egyből fel is nevettek. – Jaj, Winry…
- Mi a baj, Ed? Fáj az automailed? Megnézzem?
- Ne, hagyd csak, már hozzászoktam… - Ed felsóhajtott és újra kibámult az ablakon. Mi történhetett? Kicsit rossz előérzete támadt, aggodalma kiülhetett arcára is, mert Winry leült mellé a fotel szélére és a vállára tette a kezét.
- Mi a baj?
- Mikor jön Alphonse bácsi? Hallani akarom a történetet! – kotyogott közbe Maes, mire újból felnevettek mind.
- Te aztán tudod, hogy mikor szólj közbe! Pont, mint az apád – Winry megsimogatta Maes fejét, de közben férjét figyelte. – Al miatt aggódsz?
- Igen… Már itt kellene lenniük. Mi van, ha történt velük valami?
- Ed – Winry hangja nyugtatóan hatott rá, el is fordult az ablaktól és mélyen a lány szemébe nézett. – Annyi mindenen átmentetek gyerekkorotokban. Most már mindketten felnőttetek, de te még mindig félted Alt? Nincs semmi bajuk, biztosan csak az eső miatt késnek. Ha mindenáron aggódni akarsz, akkor azt tedd értem, és a leendő kislányunkért!
Ed megtapogatta a pocakot és örömében felkiáltott, amikor egy aprócska rúgást érzett. Felkelt a fotelból, nyakába ültette Maest és lekísérte a lépcsőn Winryt. Közben végig azt ecsetelte, hogy másnap, ha nem fog esni az eső, megcsinálja az ígért hintát a kertben. Maes lelkendezett érte és nagyokat kacarászott. Ed lerakta a földre, ahol a kisfiú egyből Den után mászott. Szeretett a kutyával játszani és az se ellenkezett. Szórakozottan figyelte őket egy darabig, észre se vette, hogy Winry mellétársult.
- Kar, láb, otthon… egy új élet… Maes… és most egy kislány… Annyi mindent kaptam tőled, hogyan is tudnám viszonozni? – kérdezte halkan Ed.
- Éveket vártam rád… és most az is elég, hogy itt vagy velem és boldogan élhetünk, együtt, egy családban. Ed… - egymásra néztek. – Már azzal viszonoztad, hogy élve hazajöttél hozzám.
